Tabitha Suzuma: Kimondhatatlan

Ez a bejegyzés a Prológus Elmejátékok hetének keretein látott napvilágot.

Tényleg nem sok könyvre mondom azt, hogy én ezt soha az életben nem fogom elolvasni. A Kimondhatatlan pont egy volt ezek közül, és lám, annyira tetszett a borítója, hogy végül mégsem tudtam ellenállni neki. És azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem bántam meg.

A szerelem nem ismer határokat…

Lochant és Mayát a testvéri szálakon túl mindig is mély barátság fűzte egymáshoz. Mivel alkoholista anyjukra nem számíthatnak, közösen nevelik három kisebb testvérüket. Ez a megpróbáltatásokkal teli élet – és a köztük lévő tökéletes összhang – a megszokottnál jóval közelebb hozza őket egymáshoz.

Olyan közel, hogy végül egymásba szeretnek.

Lochan és Maya tudja, hogy a kapcsolatuk vállalhatatlan, és nem folytatódhat tovább. Ám tehetetlenek, mert amit éreznek, az semmihez sem fogható…

Eredeti cím: Forbidden

Megjelenés éve hazánkban: 2016

Eredeti megjelenés: 2010

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Kiadói sorozat: -

Oldalszám: 392

Mint az előbb említettem, a borító miatt szerettem bele először a regénybe. Az egyszerűsége fogott meg, a fekete egyébként is a 3. kedvenc színem (a fehér és a türkiz után. Tudom, rendkívül izgalmas ember vagyok XD). Ami pedig a legjobban tetszik az egészben, az a szögesdrótból hajlított szív. Tökéletesen ábrázolja, mit éreznek a szereplők, és az éppen olvasó személy egyaránt.

A könyv más országokban is  gyönyörű kiadásokban jelent meg.
forrás

Ha egyetlen szóval kellene leírnom a könyvet, a szívszorító az első kifejezés, ami az eszembe jut. Nem hiába 18+ a könyv besorolása, olyan emberi sorsokat ír le, amelyeket fáj megszemlélni. Borzalmas, mennyi mindent el kell viselniük a szereplőknek, több helyen is megkönnyeztem őket.

A cselekmény egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam. A fülszöveg és az első pár fejezet után hatalmas önbizalommal hittem azt, hogy ez egy újabb klisékkel halmozott történet lesz, ami a meglepetés legkisebb szikráját sem gyújtja majd bennem. Nos, a végére mégis eldobtam az agyam, ugyanis sosem számítottam volna olyan fordulatokra, amelyekkel találkoztam. Kicsit lassan indul be a sztori, de utána le sem tudtam tenni, annyira izgalmas volt, és érdekelt, hogy mi lesz a végkifejlet.

Bár Tabitha Suzuma stílusa nem jelentett számomra kiemelkedő élményt, a legjobb szereplőábrázolás díját mégis neki osztanám ki. A karakterek lelkének olyan mélységeibe láttunk bele, amit még a Mariana-árok is megirigyelne. Mintha csak születésüktől kezdve testvéreim lettek volna, úgy ismertem a legtitkosabb gondolataikat, érzéseiket. Hihetetlen élmény volt.

Lochan karakterét több helyen is láttam már, rögtön például a Lady Midnight Julian-jében. Legidősebb fiútestvér, akinek gondot kell viselnie fiatalabb testvéreiről, mivel mindkét szüleje valamilyen ok miatt otthagyta őket. Azonban csak most sikerült teljesen megértenem, mit is jelent pontosan ez a poszt. A folytonos igénybevételtől nem is csoda, hogy Lochan kissé labilisabb az átlagnál, kegyetlenség hagyni, hogy egy tinédzser fiú egyedül viselje ennyi szerette sorsának terhét. Ő mégis próbálja állni a sarat, fenntartani a fejét a víz felett. Ez a kitartás volt, amit a legjobban értékeltem benne, a soha fel nem adás olyan kincs, amit csak nagyon kevesek tudhatnak magukénak.

Maya, bár őt is kedveltem, alkalmanként néha már egy kicsit idegesítő volt számomra. Nem nevezhető kifejezetten naiv személyiségnek, néha mégis elég elvarázsolt tudott lenni a helyzet komolyságát illetően, volt, hogy bolhából csinált elefántot, de az ellenkezője is előfordult. Benne azt szerettem a legjobban, ahogy a testvéreihez ragaszkodott. Mindig is imádtam a családi összetartásról szóló történeteket, szívmelengető látni, hogy ha az egész világ ellened van, a saját véredre akkor is számíthatsz.

Összességében úgy gondolom, bár elsőre ijesztő, esetleg visszataszító lehet a könyv, mégis érdemes elolvasni. Bár nekem is megvannak magam apró-cseprő problémái, ennek a könyvnek mégis sikerült elérnie, hogy adjak hálát azért, amim van, esetleg nincs. A történetet olvasva lépésről lépésre megváltozott kicsit a nézőpontom, ahogy a saját kis világomra tekintettem, és realizáltam, hogy nem is olyan rossz, mint eddig gondoltam.