V. E. Schwab: Gyülekező árnyak - Egy sötétebb mágia #2

Ez a bejegyzés a Prológus Renegátok hetének keretein belül látott napvilágot. A könyvért külön köszönet a Kossuth Kiadónak!

V. E. Schwab Egy sötétebb mágia sorozatának első részével az egész Prológus csapatát sikerült rabul ejtenie, többek között engem is hatalmas rajongóvá tennie (értékelés ITT). Így hát nem csoda, mennyire vártam már, hogy végre eljussak odáig, hogy sikerüljön kézbe vennem a második részt, a Gyülekező árnyakat.

Kell az egyik utolsó vérmágus, aki képes utazni a London varázslatos városa által összekapcsolt párhuzamos világok között. Négy hónap telt el azóta, hogy egy rejtélyes obszidián kő a birtokába került, és találkozott Szelina Barddal. Négy hónapja, hogy Fehér London uralkodói, a Dane ikrek elbuktak, és a követ a haldokló Holland testével együtt visszaküldte Fekete Londonba.

Kell álmait most baljós mágikus események kísértik, ébren pedig folyton Lina jár az eszében. Mialatt Vörös London az Elemek Viadalára – egy háromévente megrendezett nemzetközi, barátságos mágikus vetélkedésre – készül, egy bizonyos kalózhajó egyre közeledik. Időközben egy másik London lassan új életre kel. A mágia egyensúlya kényes és veszélyekkel teli; és ahhoz, hogy az egyik város felvirágozzon, egy másiknak vesznie kell…

Eredeti cím: A Gathering of Shadows

Megjelenés éve hazánkban: 2017

Eredeti megjelenés: 2016

Kiadó: Ventus Libro Kiadó

Kiadói sorozat: -

Oldalszám: 576

Bár a könyv, és egyben az egész sorozat külseje nem kifejezetten a megszokott mintára lett megtervezve, nekem valamiért mégis tetszik. Általában nem szoktam odáig lenni az ilyen „minimalista” borítókért, jobban szeretetem a fotózott, esetleg grafikázott, montázs-szerű külsőket, ez esetben mégis megfogott a rajzok egyszerűsége, de lényegretörősége. Nagyon szeretem azokat a pillanatokat, amikor a regény befejezése után becsukom a könyvet, és a borítóra pillantva végre megértem, mit is akart ott jelenteni az ott csücsülő ábra.

Az írónő stílusa még mindig zseniális, imádom, ahogy sikerül még a legártalmatlanabbnak tűnő sorok közé is egy hajszálnyi balsejtelmet, amikor megkívánja a helyzet, de a legkomolyabb jelenetekből is képes egy pillanat alatt komédiát csinálni, mindössze a szóhasználat megváltoztatásával.

A Kossuth Kiadó szerkesztésével is meg vagyok elégedve az esetek túlnyomó részében, viszont most volt egy olyan pillanatom, amikor bekattant egy kérdés a fejemben, ami azóta sem hagy nyugodni. Furcsának találtam, hogy a műfordító a Tierennel folytatott párbeszédekben mindig tegeződést használt a pappal szemben, amit nem teljesen találok illőnek, tekintve, hogy Tieren például Linához képest jóval magasabb fokon áll a ranglétrán, arról nem is beszélve, hogy pár évtizeddel is idősebb, a lány mégis úgy beszél hozzá, mint én szoktam a húgomhoz. Kellel ugyanez a helyzet, de az ő esetében például Maxim királyhoz, aki lényegében apjaként nevelte fel a fiút, magázódóan beszél. Ez gyakran sarkalatos pont nálam egy-egy történet fordítása esetében, ezért van egy olyan rossz hajlamom, hogy szőrszálhasogató módon kiszúrom az ilyen eseteket.

A cselekményt tekintve nem igazán tudom, mit gondoljak. Ha összességében nézem, és csak a történéseket, akkor azt kell mondjam, eldobtam az agyam. Nem sikerült olyan kreatívra a sztori, mint amit az első részben kaptunk, mégis imádtam minden egyes mozzanatát. Izgalmas, kalandos és magával ragadó volt, szinte gyökeret vertek a kezemben az oldalak, annyit szorongattam őket, miközben egyik akcióról a másikra ugrottunk.

Ha viszont a „kivitelezés” szempontjából vizsgálom a dolgokat, számomra nem nyújtotta azt az élményt, mint sorozatbeli korábbi társa. A történet az ízlésemhez mérten túl lassan indul be, nagyjából a féltégla nagyságú könyv egyharmadán túl kell rágnunk magunkat, hogy a főszálig, ahol már tényleg beindulnak az események, eljuthassunk. De onnantól kezdve sem folynak egymás után a jelenetek, mint azt eddig megszoktuk. (Túl jóra sikeredett az Egy sötétebb mágia, el lettem kapatva :P)

Tipikus, ne mis Lináról beszélnénk,
ha nem mondana mindennek ellent.
De hát mi így szeretjük őt,
nem igaz? :D

A szereplőket tekintve ebben a részben sokkal jobban megszerettem Kellt és Rhy-t, mivel legalább annyira vetült rájuk a reflektorfény, mint Linára, aminek kifejezetten örültem. Eddig is óriási fanja voltam az antarinak, most viszont, hogy láttuk, hogyan viselkedik, családi körülmények között, azt kell mondjam, le vagyok nyűgözve. Mindig is nagyra értékeltem, ha két testvér, főleg, ha a vér hivatalosan nem is köti össze őket, ennyire ragaszkodnak egymáshoz. Kevés szebb kapcsolatot tudnék mondani, mint a két fiúé.

Amin leginkább meglepődtem, az viszont a felbukkanó főgonosz igazi személyisége volt, nem számítottam rá, hogy ezt az oldalát is megismerhetjük egyszer.

Örülök, hogy végül folytattam a sorozatot, és ha les lehetőségem, a harmadik kötetet is mindenképpen sorra kerítem, amint megjelenik. Úgy gondolom, a Gyülekező árnyak egyrészt nagyszerű cím, tekintve, hogy a regény fő szerepe előrevetíteni, micsoda végső leszámolás vár a világkora és a szereplőkre, másrészt pedig az egyik legjobban felépített és kidolgozott mágikus fantasy világ, amivel valaha találkoztam. Mondjuk az Essen Tasch többfordulós versenyéről először a Harry Potter sorozat Trimágus kupája jutott eszembe, de gyorsan el is hessegettem a gondolatot.