2018. február 21., szerda

Kiera Cass: A szirén

Ez a bejegyzés a Prológus Gabo projektjének keretein belül látott napvilágot.
Emlékeztek még a Párválasztó sorozatra, igaz? Még szép, azt a történetet és a csodálatos borítókat senki nem tudná elfelejteni. Ezért is lettem annyira izgatott, amikor láttam, újabb könyvét fordították le magyarra Kiera Cass-nak, ami ráadásul ezúttal nem egy sorozat! El tudjátok ti ezt képzelni? Egyetlen kötet alatt meg is tudjuk, mi lesz a sztori vége, igazi kincs ez számomra mostanság. :D

A szerelem, amelyért érdemes kockáztatni.
Sok évvel ezelőtt az Óceán megmentette Kahlent a vízbe fúlástól, aki azóta szirénként szolgálva fizeti neki vissza a tartozását, és a hangjával a halálba csalja az embereket. Kahlen egyetlen szavával ölni képes, mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a szárazföldön töltse a napjait, figyelje az átlagos embereket, vágyakozva arra a napra, amikor újra szabadon beszélhet, nevethet, és élhet közöttük.
Kahlen már beletörődött, hogy magányosan tölti szolgálata hátralévő idejét… Ám ekkor találkozik Akinlivel. A jóképű, melegszívű és kedves Akinli megtestesíti mindazt, amiről Kahlen egész életében álmodozott. Bár nem beszélhet vele, mégis hamar kialakul köztük egy kapcsolat, amit egyikük sem tagadhat… És Kahlen nem is akarja megtagadni.
Az Óceán minden törvényét megszegte, amikor beleszeretett egy emberbe, és örökre el kell hagynia a fiút, ha az Óceán tudomást szerez az érzéseiről. De Kahlen elszánta magát, hogy miután egy életen át betartotta a szabályokat, most az egyszer a szívét fogja követni.

Eredeti cím: The Siren
Megjelenés éve hazánkban: 2018
Eredeti megjelenés: 2009
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: -
Oldalszám: 296

Természetesen, mint a Cass könyveknél általában, most sem mehetünk el szó nélkül a borító mellett, ami ezúttal is szemet gyönyörködtetőre sikeredett. A legjobban a színek összhatása és a cím betűtípusa fogott meg, de nem utolsó szempont, hogy a modellt álló lánynak pont olyan haja van, amilyen után mindig is vágyakoztam… :D

Mint előző könyveiben már olyan jól megszokhattuk, az írónő stílusa ezúttal is olvastatja magát, olyan szinten, hogy tegnap este például szó szerint kiesett a kezemből a könyv mikor olyan éjfél és egy óra között elaludtam felette, ugyanis nem tudtam letenni. El tudom képzelni, hogy ha Cass éppen a laposférgek táplálkozási szokásairól írna, azt is egyhuzamban elolvasnám, annyira olvasmányosan fogalmazza meg még a legérdektelenebb témát is.

Amivel nem igazán tudok dűlőre jutni magamban, az a szirének és a köréjük felépített, igazából nem is létező legendakör. Amikor először elolvastam a fülszöveget, annyira megörültem, majdnem kiesett a telefonom a kezemből. A sellők és egyéb vízi természetfeletti kreálmányok voltak mindig is a kedvenc karaktereim a fantasy világban, ezért eléggé elszomorított, amikor adott a lehetőségek tárháza egy írónak, és ő csak a legalapabb szinten használja ki őket. Igaz, hogy szirénekről szól a könyv, mégis sokszor teljesen úgy éreztem, hogy egyszerű, mindennapi emberek a szereplők, és nem sok minden különbözteti meg a könyvet egy másik romantikus YA regénytől. Ami miatt nem élveztem kevésbé az olvasást, mert azokat is szívesen forgatom. Viszont egy ilyen alapötlettel sokkal többet vártam volna attól, akinek sikerült egy komplett disztópikus királyságot felépítenie már korábban.

A cselekmény miatt kicsit szomorú vagyok, ugyanis megint egy olyan regény sikerült kifognom, amiben túl komolyan vették „a várakozás fokozza az izgalmat” szabályt. Szép és jó dolog az, amit leírva látunk a fülszövegben, viszont mint minden hasonló ajánlást, ezt is osztani kell kettővel – ez esetben inkább néggyel. Az egész, ott ismertetett eseménysorozat nagyjából a könyv egyharmada, inkább fele után kezd el igazán beindulni, de időről időre még itt is megállunk, hogy… Én magam sem tudom, miért, ugyanis ezen részeknek nem sok értelmét láttam, azon kívül, hogy a főszereplő kiadja a benne felgyülemlett feszültséget, ne adj isten egy újabb depis körre nevezzen be, de erről még beszélek. Szóval egy szó, mint száz, az én ízlésemnek kissé olyannak tűnt a cselekmény, mint egy ezeréves Trabant – lassan indul be, hogy vígan pöfögjön egy darabig, míg egy bizonyos megtett táv után elfárad, és elkezd játszani az idegeinkkel.

A szereplőkkel, sosem szoktam ilyet mondani, de a legnagyobb problémám az volt, hogy mindegyikük a jó oldalon állt. Nekem kell valaki egy könyvben, aki ellen lehet drukkolni, harcolni, néhány esetben pedig meglelni benne az elveszett rossz oldalamat és kinevezni kedvencnek. Ebben az esetben a szereplőink nem egy konkrét személlyel álltak szemben, hanem egy helyzettel, amin nem nagyon tudtak változtatni, és ez kicsit demotiváló volt számomra.

Ha viszont kedvenc szereplőt kéne választanom, én az Ócenára szavaznék, érdekes volt, hogy bár ő birtokolta a legnagyobb hatalmat a könyvben, mégis a víztömeg állt legközelebb az emberi esendőséghez.
Azt sajnálom nagyon, hogy a főszereplőbe nem tudott senki sem egy kis határozottságot, de ha más nem, életkedvet lehelni. Megértem a helyzetét, tényleg. De! Attól még, hogy valami rossz, nem jelenti azt, hogy nem tudunk változtatni valamin, legalább a hozzáállásunkon. Ott volt az élő példa Kahlen előtt, aki leküzdötte az „életstílusa” adta akadályokat, és megbánások nélkül kezdte újra emberi életét. Szerintem nyugodtan példát vehetett volna róla a mi főszirénünk, ahelyett, hogy hetekig bezárkózik a szobába.

Lassan kezd túl hosszúra nyúlni ez a bejegyzés, így rövidre fognám a végét. Bár elég sok apró negatívumot kiemeltem a könyvről most, a nagy egészet nézve, bár nem volt olyan jó történet, mint arra számítottam, egyszer el lehet olvasni. Könnyű kikacsolódást jelent, és gyorsan túl van rajta az ember, miközben szórakozva tölti el azt a pár órát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése